Egyre kisebbek vagyunk. Ma megint meghaltunk egy kicsit. Észre sem vettük, és ma megint meghaltunk egy kicsit. Ma megint eltávozott egy igaz szív közülünk. A nevét sem tudjuk, de itt hagyott minket. Nem egyedül, társak kísérik hosszú útján. A halálra ítéltek nyugtatnak minket. Semmi baj.
Minden nap meghalunk egy kicsit és észre sem vesszük. Minden nap egyre kisebbé és kisebbé zsugorodunk, aszalódunk, és észre sem vesszük. Reggel a tükörbe nézünk és minden nap ugyanolyan szépnek látjuk önmagunkat. Pedig minden nap meghalunk egy kicsit, bőrünk kérgesedik, fonnyad, egyre jobban arccsontunkhoz tapad. Mert minden nap meghalunk egy kicsit. Hát haldokoljunk egy kicsikét.
Ma megint kevesebben lettünk. Ismét meghalt egy ember. Ismét meghalt az ember. Ismét meghaltunk egy kicsit. Nem ismerjük, a nevét sem tudjuk, csak meghalt. Bátran, gyáván, nem tudjuk, csak meghalt. Ezt sem tudjuk. Mert nem látunk, mert nem nézünk. Ha néznénk, talán látnánk. És ha látnánk, talán tudnánk. Tudnánk hogy meghalt. Ha máshonnan nem, önarcképünk változásán. Hogy megint aszalódunk. Bőrünk egyre inkább pergamenné válik. Arcunk fakul, sárgul, mint a vitorla a tengeri szeles napokon. De nem látunk, csak hiszünk. Hisszük, hogy halhatatlanok vagyunk. Hogy emberek vagyunk. Indivídumok a világ folyásától függetlenül. Felelősség nélkül.
Ma megint meghaltunk egy kicsit. Ma megint megöltek egy embert. Nem egyedül kúszik a sötét folyosón. Társai vannak. Mind, akit ma megöltek. Mert ma megint öltek. Ma megint öltünk. Valóra váltottuk az idő és tér korlátok szétzúzásának réges régi álmát. Bármikor térben és időben ölhetünk. És megtesszük. Mert megtehetjük? Vagy mert nem teszünk ellene semmit? Vagy mert nem teszünk ellene semmit. Mert nem teszünk ellene semmit!
Ma megint meghaltunk egy kicsit. Mert minden nap meghalunk egy kicsit. Mert ma megint megöltek egy embert. Mert ma megint megölték az embert.
Ők és nem mi. Ők egyedül, nélkülünk. Nem is tudtunk róla, nem is akartuk. Mert ha tudtuk volna… Akkor minden másképp lenne. Akkor mindenmásképp hangzana. Akkor úgy hangzana, hogy ma megint öltünk. És akkor nem biztos, hogy tükörbe néznénk. Nem láthatnánk önmagunk, nem csodálhatnánk arcunk képzelt szépségét. Ma semmiképp sem. Talán holnap. Mert ma bűnösök vagyunk. Mert ma gyilkosok vagyunk. A leggyilkosabbak, a leggyilkosabb fajtából. Mert nekünk nem kellett sem pisztoly, sem puska, sem kés, sem acél. Mert a gondolatainkkal öltünk, annak minden erejével és sebességével, téren és időn át. Nem kellett kimozdulni a karosszékből, nem kellett a távirányító sem. Nem kellett babrálnunk sem fémmel sem fával. Nem kellett összevéreznünk magunk, mégis mi vagyunk a legvéresebbek.
És ma megint meghaltunk egy kicsit. Mert minden nap meghalunk egy kicsit.
Ma megint meghaltunk egy kicsit. És holnap újra meghalunk egy kicsit. És egy nap, tán észre sem vesszük, és végképp meghalunk. Elvész szépségünk, mely sosem volt. Csukott szemmel, elégedetten, de meghalunk. Azzal a tudattal, hogy mi halhatatlanok vagyunk. Hogy emberek vagyunk. Pedig tán sosem voltunk.
Azzá válhattunk volna, de rút bohózatszereplők vagyunk és a finálénak ehhez méltónak kell lennie. Mert egyszer mindannyian meghalunk. És nem kicsit!
